A reziliencia lehetséges értelmezése a településföldrajzi kutatásokban

Absztrakt

A reziliencia koncepciója az elmúlt évtizedekben nagy utat járt be, mind az érintett tudományterületeket, mind pedig a vele összekapcsolt problémákat, kérdéseket tekintve. Az eredeti ökológiai problémafelvetés külső sokkokról és az egyensúly visszaszerzéséről szólt; a társadalomtudományok körében – beleértve a térrel foglalkozókat is – a hatások már nem egyszeri sokkok, hanem folyamatosan újratermelődő kihívások, ahol nem a soha nem létezett egyensúly visszanyerése a cél a komplex társadalmi rendszerek számára, hanem a kihívások és az adott válaszok révén történő fejlődés.

A tanulmány áttekinti a reziliencia fogalmi bővülését és átalakulását, valamint elhelyezi a társadalomföldrajz és a térrel foglalkozó tudományok számára leginkább felhasználható értelmezést ebben a szerteágazó rendszerben. A tanulmány felhívja a figyelmet a koncepció ellentmondásaira is, mindenekelőtt annak újdonságértékére, kritikaiságára és mérhetőségi problémáira. Teszi ezt azért, mert a létező és izgalmas itthoni interpretációk ellenére a fogalom még csak parciális jelentőségű a hazai területi kutatásokban. A tanulmány amellett érvel, hogy minden hibája ellenére a reziliencia fogalma alkalmas lehet arra, hogy segítségével a területi fejlődést újszerű módon értelmezhessük.

A tanulmány bemutat egy olyan elméleti modellt, amely elsősorban a hazai településhálózat, kiemelten pedig a (kis)városok vizsgálata számára jelenthet kereteket. A modell szerint a település politikai-önkormányzati, társadalmi és gazdasági szféráját érdemes vizsgálni annak a fényében, hogy ezek mennyire felelnek meg a diverzitás, kohézió és autonómia kritériumainak.