Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 25-38. p.
Tér és Társadalom XV. évf. 2001 s 1: 25-38
A TERÜLETI EGYENSÚLYOK
(Spatial Balances)
BARTKE ISTVÁN
Kulcsszavak:
regionális politika, területfejlesztés, térmodellek
A területi egyensúlyi növekedés — nemzetközi fogalomhasználat szerint — a különböz ő régiók eltérő
fejlettségi színvonalának közelítésére ható folyamat, vagyis a kevésbé fejlett területeknek a fejlettebb
régiókét meghaladó ütem ű növekedése. Ez a felfogás a területfejlesztési politika m űködési körét a
gazdaságra szűkíti le. E hibaforrás megszüntetésére olyan modell készült, amely a koncepcióalkotásba
szélesebb társadalmi szférákat is bekapcsol.
A területfejlesztési politika feladatának általában a kiegyensúlyozott területi
fejlődés előmozdítását tekintik. Ennek megvalósítására lehetségesnek, s őt
szükségesnek tartják a társadalmi beavatkozást a spontán regionális folyamatokba
piacgazdasági feltételek között is. Gyakran a területek közötti kiegyenlítésr ől
beszélnek, e mögött — jobb esetben — leegyszer űsítési törekvés húzódik meg.
Elöljáróban le kell szögezni, hogy a regionális egyensúlyi növekedés társadalmi
előmozdítása és a területi különbségek kiegyenlítése között min őségi eltérés van, a
két kifejezés semmiképpen sem használható szinonimaként.
A területi közelítés, mint a regionális politika (egyik) alapelve
A területi egyensúly fogalmának definiálásához a regionális politika korábbi
(több évtizedes) gyakorlatának néhány sajátosságából indulunk ki.
A területfejlesztési politika kialakulásának egyik jellemz ője a fokozatosság, az,
hogy annak el ő ször néhány eleme jelent meg, beépülve a gazdaság- és
társadalompolitikába. A XX. század folyamán, különösen annak második felét ől a
jelzett elemek száma egyre gyarapodott, a területfejlesztési politika növekv ő
számú eleme integrálódott, intézményesült. Ebben a fejl ődési menetben kezdeti
cél a gazdasági-társadalmi fejl ődés lokálisan is megjelen ő egyes zavarainak
elhárítása volt, amelyek egyaránt veszélyeztették a gazdaság m űködését és a
társadalmi-politikai közérzetet. Az említett zavarok Európában is részint az 1920-
as, 30-as évek válságának folyományai voltak, részint — az el őzőtől nem teljesen
függetlenül — a felgyorsult gazdasági szerkezetváltásban gyökereztek. Jellemz ő
példák: a szénbányászat visszafejl ődése által keltett térségi depresszió
következményeinek mérséklésére tett intézkedések Nagy-Britanniában, vagy a
nagyvárosok (mindenekel őtt London és Párizs) növekedésének különböz ő
eszközökkel történt korlátozása. A regionális politikák intézményesülésével az
Bartke István : A területi egyensúlyok
Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 25-38. p.
26 Bartke István TÉT XV. évf. 2001 s I
egyedi célok szélesebb és általános elveket is tartalmazó rendszer elemeivé váltak,
az általános elvek közül a területi közelítést indokolt kiemelni.
A területfejlesztési politika fejl ődésének és intézményesülésének másik iránya a
közép-európai föderális berendezkedés ű államokra jellemző (Ausztria,
Németország, Svájc). A regionális fejl ődés egyedi és .típusos társadalmi-gazdasági
problémái természetesen ezekben is hasonlóak lehettek, mint a korábbi példaként
említett nyugat-európai országokban; az érintett államok adminisztratív
berendezkedése révén azonban „eleve" adva volt a területfejlesztési
intézményrendszer gerincének tekinthet ő regionális (tartományi) szint; a
területfejlesztési feladatok a lokális szintr ől kiindulva fogalmazódtak meg, és
komplex formát öltöttek. Németországban pl. az 1920-as évek folyamán széles
körűvé vált az ún. Landesplanung, amely els ősorban a helyi (tartományi)
erőforrásokra alapozott tervezést jelentett. A II. világháború után a regionális
fejlesztés együttes tartományi és szövetségi feladattá vált és alkotmányban
rögzítették az egyenl ő életfeltételekhez való jogot (Hajdú 1995), amelynek anyagi
hátterét a területek közötti gazdasági közeledés adja.
A területi közelítés olyan alapelv, amely egyaránt jellemz ő a nyugat- és közép-
európai országok regionális politikájára. (Talán nem kell bizonygatni, hogy az az
országok további széles körében is megfogalmazódott.) Logikailag is levezethet ő,
de szakirodalmi források alapján is megállapítható (Rechnitzer 1993), hogy az
utóbbi évtizedekben fokozott figyelmet kapott „endogén fejlesztés" elve f őként a
föderalizált államok területfejlesztési gyakorlatában gyökerezik, és ugyancsak a
területi közelítést szolgálja. Az európai integrációs szint (EU) regionális
politikájának szintén egyik vezet ő elve a területi közelítés (Horváth 1998), amelyet
a központi támogatási eszközök és a helyi (endogén) er őforrások kombinálásával,
mindenekelőtt regionális szinten kívánnak megvalósítani.
Említeni érdemes még — a „teljesség" kedvéért is — az 1920-as évek orosz-
szovjet gyakorlatát. Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt 1921
márciusában tartott X. Kongresszusa el őadói beszédében a következ ők
hangzottak el: „... a nemzeti kérdés olyan rendszabályok kidolgozását követeli,
amelyek az elmaradt nemzetek és népek dolgozó tömegeinek gazdasági, politikai
és kulturális haladását megkönnyítik, amelyek módot nyújtanak nekik arra, hogy
utolérjék az el őrehaladt proletár Közép-Oroszországot" (Sztálin 1951, 47).
Egyfajta területi közelítési feladat ebben is megfogalmazódott, azonban szigorúan
centralizált alapon. Az el őadó ugyanis élesen visszautasította azokat a
hozzászólásokat, amelyek a „nemzeti-kulturális önrendelkezést" firtatták.
Modellezési lehet őségek
Az előző fejezetben vázoltak alapján felvet ődik az a kérdés, hogy miben áll a
területi közelítés, a területi fejl ődés mely tartalmi elemeire értelmezhet ő; egyáltalán
Bartke István : A területi egyensúlyok
Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 25-38. p.
TÉT XV. évf. 2001 s 1 A területi egyensúlyok 27
a területek közötti különbségek milyen tényez ői vehetők számításba, ezek közül
melyek azok, amelyek csökkenthet ő k vagy mérséklésük indokolt. A probléma
vulgáris interpretálásakor a múltban gyakran találkozhattunk a térségek közötti
különbségek „kiegyenlítésének" fogalmával, az „egyenletes területi fejlesztés"
célként való megjelölésével. Nem kell komolyabb szakértelem annak belátásához,
hogy a kiegyenlítés képtelenség olyan ismérvek esetén, mint a természeti-földrajzi
viszonyok, az infrastruktúra szerkezete stb., s őt egyes neves szakemberek a
gazdasági kategóriákat (mint p1. a fajlagos jövedelem) tekintve is lehetetlennek, de
legalább is kérdésesnek tartják a területek közötti közelítés lehet őségét (Stöhr-
Tödling 1977). Mindezek ellenére a „területi kiegyenlítés" ma is gyakran
megjelenik a napi sajtóban, egyes politikusok nyilatkozataiban vagy más
alkalmakkor.
A szakirodalom, árnyaltabb megfogalmazást alkalmazva, megjelöli azon
tartalmi elemeket, amelyekre a „közelítés", ritkábban a „kiegyenlítés" a
valóságban alkalmazható. A fejlett nyugati országok regionális politikájában
leggyakrabban az életszínvonal területi különbségeinek csökkentése
fogalmazódott meg célként. Ehhez kapcsolódott a régiók közötti kiegyensúlyozott
növekedés fogalma. E közelítések a gazdasági kategóriák szerepét hangsúlyozták a
regionális politikában. Számos, itt nem részletezhet ő szakirodalmi forrás tanúsága
szerint az 1960-as években, a magyar regionális kutatók is leszámoltak az
egyenletes területi fejlesztés fogalmával, helyette egyensúlyi, arányos
területfejlesztésr ől, illetve az indokolatlan területi különbségek megszüntetéséről
írtak. Ennek is betudhatóan letisztult kormányzati álláspontot tükröz az 1971. évi
kormányhatározat a területfejlesztés irányelveir ől, amennyiben az egyik fő célként a
lakosság életkörülményeinek területi közelítését t űzi ki. A Német Szövetségi
Köztársaságban és Svédországban az 1970-es évek elején a területi közelítési célt
szintén gazdagabb, illetve pontosabban definiált tartalommal, az „egyenletesebb
életkörülményekben" jelölték meg, beleértve a foglalkoztatási lehet őségeket, a
szociális-kulturális, kereskedelmi szolgáltatásokhoz való hozzájárulást, a megfelel ő
környezetet (Stöhr—Tödling 1977). A hivatkozott szerz őpáros idézett munkájában
ugyanakkor felveti: a területi egyenl ő ség fogalmát az említett társadalmi-gazdasági
tényező kön túl ki kell terjeszteni az egyének és a kisebb társadalmi csoportok ahhoz
való jogára is, hogy ellenő rizzék a jólétüket befolyásoló küls ő gazdasági, technikai,
kulturális stb. hatásokat. Ez lényegileg azt jelenti, hogy a területi egyenl őség
fogalmába beletartozik az egyes térségek egyenl ő esélye a másoktól való
különbözéshez is.
Vizsgáljuk meg ezek után, hogy a vázolt egyenl őségi-közelítési tartalmak
alapján milyen regionális modellek szerkeszthet ők. Az első a területi egyensúlyi
növekedés modellje.
Bartke István : A területi egyensúlyok
Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 25-38. p.
28 Bartke István TÉT XV. évf. 2001 s 1
A nemzetközi és a hazai szakirodalomban általánosan elterjedt szóhasználat
szerint ez nem más, mint a különböz ő régiók eltérő fejlettségi színvonalának
közelítésére ható folyamat, nevezetesen a kevésbé fejlett területeknek a fejlettebb
régiókét meghaladó ütemű növekedése. A folyamat körülírása is jelzi, hogy a
regionális egyensúlyi növekedés gazdasági tartalmú kategória, nincs közvetlen
kapcsolata olyan társadalmi szférákkal, mint a népesség számának alakulása, a
környezetvédelem, a kultúra stb. Ez a felfogás a területfejlesztési politika
kompetenciáját, működési körét — els ő közelítésben — a gazdaságra sz űkíti le.
Feltételezi egy oldalról, hogy a társadalom térségi viszonyai a gazdaság területi
elhelyezésén keresztül kell ően szabályozhatók, más oldalról a társadalmi viszonyok
homogének, tehát azok visszahatása a gazdaságra területileg nem differenciált.
A gazdaság középpontba helyezéséb ől adódó hibaforrások egy másik egyensúlyi
modell felállításával küszöbölhet ők ki. A körülírt dinamikus modelltől
megkülönböztetend ő ezt nevezhetjük — ugyancsak els ő közelítésben — regionális
szerkezeti (egyensúlyi) modellnek. Lényege, hogy nem els ősorban a különböző
térségek (területi rendszerek, területi közigazgatási egységek, régiók) horizontális
(egymás közötti fejlettségi) viszonyait vizsgálja, hanem az egyes térségeken
(településeken, régiókon stb.) belül a szerkezeti tényez ők, mint természet, m űvi
környezet, társadalom, gazdaság egymásra épülését, azok mintegy vertikális
kapcsolatait. Nevezhet ő ez statikus egyensúlyi modellnek is, mert az említett
szerkezeti tényez ők közötti mennyiségi és min őségi viszonyok meghatározóak
mind a gazdasági kapacitások nagysága, mind a lakossági igények kielégítése,
egyszóval a valamely id őpontra jellemző társadalmi-gazdasági fejlettség
szempontjából. A statikus modellt a tényez ők közötti aránykövetelmények
átalakulása, a bels ő egyensúlyviszonyok megbomlása (ami fejl ődést serkentő
tényező is lehet), majd helyreállása dinamizálja; e két egyensúlyi modell között — a
gazdasági szférában — megteremthet ő a kapcsolat.
Egyes hazai regionális kutatók viszonylag korán felismerték, hogy a vázolt
alapgondolat révén kib ővülhet a területi politika eszmeköre, a gazdaságin túl más
szempontok is beépíthet ők abba. Enyedi György már évtizedekkel ezel őtt
hangsúlyozta azt a követelményt, hogy a területfejlesztési politikát ne zárják be a
gazdasági kategóriák közé, hanem szélesebb társadalmi szférákra is terjesszék ki
azt. A társadalom és a gazdaság területi kapcsolatain túl értelmezzék a társadalom
és a természeti környezet viszonyát is. A természetet ne egyoldalúan, mint anyagi
erőforrást és munkatárgyat (ill. munkaeszközt) vegyék számításba, hanem mint a
társadalmi és az egyéni lét általános feltételét is. Ez a gondolata már tükrözi a
statikusnak nevezett területi egyensúlyi modell egyes elemeit, amit a következ ő
idézet is igazol. A szerz őnek a Földrajzi Közlemények 1972. évi 4. számában írt
„A társadalom és földrajzi környezete" c. tanulmányában — egyebek mellett — a
következőket olvashatjuk: „A természeti és társadalmi folyamatok közötti
Bartke István : A területi egyensúlyok
Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 25-38. p.
TÉT XV. évf. 2001 s 1 A területi egyensúlyok 29
egyensúlymegbomlásokat a gazdasági tervezés eszközével is meg kell kísérelnünk
helyreállítani. A gazdasági tervezés számtalan egyensúlyi problémát kezel, mint
például a beruházási javak és a beruházási igények közötti egyensúly kérdését, a piaci
kínálat és a fizet ő képes kereslet egyensúlykérdését stb. és egyik — bár sajátos —
egyensúlyi problémaként értelmezhetnénk a társadalmi hatások és a földrajzi
környezet közötti egyensúly problémákat." (Enyedi 1972, 298) A hitelesség kedvéért
ehhez hozzá kell fúznünk, hogy más regionális kutatók — nagyjából egyid őben —
ugyancsak feszegették a statikus területi egyensúly különböz ő vonatkozásait.
Példaként említhet ő a területi egységek, úgy is mint területi rendszerek
gazdaságának (struktúrájának) vertikális egyensúlyi elv szerinti rendez ődése,
amelynek tényez ői: a megfelel ő arány a termel ő és a „nem termel ő" ágazatok
között; az el őbbiek, valamint a lakosság jövedelmi viszonyai és anyagi-kulturális
ellátásának feltételei (kapacitásai) között, továbbá a termelés és településszerkezet,
valamint az infrastruktúra fejlettsége között stb. Az elv érvényesülése különböz ő
területi mérlegek alkalmazásával ellen őrizhető és tervezhet ő. Ilyenek: a munkaer ő-
és vízmérleg, az építési kapacitásmérleg, továbbá a lakossági csoportok fajlagos
létszámára vetített ellátottsági mutatók stb. (Bartke 1972).
1. ÁBRA
A regionális szerkezeti modell tényez ői
(Factors of the Regional Structural Model)
A modell szintjeinek
száma horizontális kiterjedése megnevezése
7. Eszmék
6. Értékrend
5. Életmód
4. Gazdaság
(termelés, fogyasztás stb.)
3. Társadalom
(népesség, társ. viszonyok)
2. Művi környezet
1. Természeti környezet
Forrás: Bartke 1999, 4.
Enyedi György késő bbi munkáiban is rendszeresen visszatér a természeti
környezet és a társadalom viszonyának (egyensúlyi) problémája. A kérdéskörbe
további tényezőket is bekapcsol, amikor pl. a természeti, illetve kulturális
környezeti el ő nyöket az anyagi fogyasztás növelésének lehetséges alternatívájaként
állítja párhuzamba, utalva ennek korlátaira is. Ez a problémafelfogás olyan
Bartke István : A területi egyensúlyok
Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 25-38. p.
30 Bartke István TÉT XV. évf. 2001 s 1
regionális egyensúlyi modellbe illeszkedik, amelynek anyagi tényez ői mellett
kulturális elemcsoportjai is vannak, jelen példában az eltér ő lehetőségek közötti
választás, társadalmi értékelés, értékrend alapján. A kib ővült területi egyensúlyi
modell tehát szellemi vagy részben szellemi tényez őket is magába foglalhat. Enyedi
György a „Regionális folyamatok Magyarországon" c. 1996-ban megjelent
könyvében a „teljes környezet" elemeiként sorolja fel a fizikai (természeti), a
társadalmi-gazdasági (ezen belül a m űvi) környezetet, amelyet kiegészít a mentális
környezeti elemmel. A könyv 92. oldalán a következ őket olvashatjuk: .... a
mentális környezet: a környezet tükröz ődése tudatunkban, a környezethez fűződő
értékek. Eszmék, ideológiák, ízlések környezete. Az egyéneknek a környezettel
kapcsolatos döntéseit ez a mentális környezet kondicionálja." Vázolható olyan
regionális szerkezeti modell, amely — egy változat szerint — a következ ő
tényezőkből épül fel (v.ö.: Bartke 1994):
Kiemeljük a fenti regionális szerkezeti modell hat sajátosságát, majd részletesen
kifejtjük azokat.
a) A modell tényez ői közötti vertikális kapcsolatok változó térségi kiterjedésre
(földrajzi pontokra, régiókra stb.) értelmezhet ők;
b) az említett vertikális kapcsolatok mennyiségileg és min őségileg meghatározottak,
és mint ilyenek, egyensúlyi viszonyoknak foghatók fel;
c) az egyes tényez ők (szintek) között logikai és funkcionális összefüggések vannak,
amelyek különösen er ősek a szomszédos szintek között, de kiterjednek az
egymástól távolabb elhelyezked ő tényez őkre is;
d) az egyes tényez ők horizontális kiterjedése változó, ezért a közöttük lev ő
vertikális kapcsolatrendszer eltér ő minőségű térségi kombinációkban fejez ődik
ki, amelyekben harmonikus viszonyok vagy feszültségek testesülnek meg;
e) a különböző térségi kombinációkra jellemző feszültségek együttese dönt ően hat a
területfejlesztési politika céljaira;
f) végül azok a térségek tekinthet ők funkcionális régióknak, amelyeken belül a
modell hét tényez ője közötti vertikális kapcsolatok harmonikusak, illetve
egyensúlyuk megteremthet ő.
A részletes kifejtésre a kiemelés sorrendjében a következ ő fejezetben kerül sor.
A regionális szerkezeti modell leírása
a) A modell — első közelítésben — horizontális kiterjedésű tényezői egymás fölött
jelennek meg, lehetővé téve logikailag a vertikális viszony definiálását. Maguk a
„horizontális" tényezők származási szempontból — szintén els ő közelítésben —
homogén elemekb ől épülnek fel, amelyek az általuk generált térben egyenl őtlenül
helyezkednek el. Egyedül a természeti környezet tekinthet ő minden irányban
folytonosnak; a művi környezet (2. szint) elemei, mint a magas- és mélyépítmények
Bartke István : A területi egyensúlyok
Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 25-38. p.
TÉT XV. évf. 2001 s 1 A területi egyensúlyok 31
kisebb-nagyobb mértékben összefügg ő csoportjai (üzemi, intézményi és
lakóépületek, közlekedési, kommunikációs hálózatok, közm űvek stb.) a természeti
környezetre épülnek rá (szokás ezeket összefoglalóan infrastruktúrának nevezni),
annak egy részét foglalva el. A társadalom (egyének és csoportok) települése
döntő en az infrastruktúra elhelyezkedéséhez igazodik, munkavégzésre,
helyváltoztatásra azonban igénybe veheti a természeti környezetnek a m űvi elemek
által le nem fedett egyes részeit is. A modell tényez ői közötti vertikális viszony
földrajzi pontokra, illetve különböz ő kiterjedésű térségekre értelmezhet ő .
Globális közelítésben kicsi az esély arra, hogy földrajzi pontonként vertikális
kapcsolat alakuljon ki valamely természeti, m űvi és társadalmi elem között.
A pontszerű kiterjedést ő l a horizontális (térségi) nagyság felé haladva az említett
esély nő . Ez a megállapítás vonatkozik a gazdaság térbeni megjelenésének
lehetőségére is. A korszerű gazdaság lényegi sajátja a (területi) munkamegosztás,
ezért a 4. tényez ő lokális megjelenése (mint vertikális viszony) mellett hasonló
fontosságú a különböz ő tartalmú gazdasági tevékenységre képes földrajzi pontok
(régiók) közötti, horizontális kapcsolatrendszer. A modell tényez őinek „belső"
mobilitását tekintve a gazdaságé (amelyhez a termelés, forgalom, fogyasztás stb.
tartozik) a legnagyobb. A többi (5., 6. és 7.) tényez őt a modell a társadalomból
emeli ki, területi szerkezetük keretét a társadalom területi elhelyezkedése adja. Ezen
belül azonban a kép még differenciáltabb; a jelzett tényez ők belső tagozódását az
azonos életmódot folytató, azonos eszméket és értékrendet elfogadó emberek
különböző csoportjai együttesen formálják. Ezek el őrebocsátása után
megállapítható, hogy földrajzi pontonként az esetek nagy részében nem jön létre
vertikális viszony a modell tényez ői között. Értelmezhet ő kapcsolat keletkezik
viszont a települési szórványok (magukban álló tanyák) esetében, amikor pl. a
tanyán él ők (egyén, család, háztartás) mez ő gazdasági földterület, mint természeti
erőforrás megművelésével stb. gazdálkodási tevékenységet folytatnak, a társadalmi
csoportra méretezett müvi eszközökkel (hajlék stb.) rendelkeznek, életmódjuk
tükrözi anyagi körülményeiket és értékfelfogásukat. A pontszer ű horizontális
kiterjedés ű nek tekintett (tanyai) vertikum a 4. tényez őn keresztül illeszkedik a
piacba, tartja a kapcsolatot más földrajzi pontokkal, térségekkel; a gazdasági
tényező által kiterjesztett (horizontális) mozgástér teszi számára lehet ővé
termékfeleslegének realizálását, jövedelmének megszerzését, illetve termelésének
és létének periodikus megújítását. A naturálgazdálkodás absztrakt feltételei között a
gazdaság kapcsolatteremt ő szerepe hiányzik, a gazdálkodás önellátó jelleg ű.
Kiterjedtebb térségek, - a települések szintjén a tényez ők közötti (vertikális)
mennyiségi kapcsolatok megsokszorozódnak, min őségileg átalakulnak és új
tartalmakkal bővülnek. Nem mehetünk bele annak taglalásába, hogy a
sokszorozódás és a min ő ségi átalakulás milyen változásokon megy keresztül a
település méretének növekedését ől függő en, csak a „település" néhány általános
Bartke István : A területi egyensúlyok
Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 25-38. p.
32 Bartke István TÉT XV. évf. 2001 s 1
tartalmi sajátosságát vehetjük szemügyre. A vertikális kapcsolatok egyszer ű
mennyiségi sokszorozódásán túl minőségi változást okoz, hogy a település
társadalma szervezett emberi közösség, amely magatartásszabályokat hoz létre,
intézményeket működtet a közérdek érvényesítésére. Így tehát a közérdeket
képviselő preferenciákkal bővül a modell 6. szintje, miközben az egyének
megtartják saját, ideológián, életmódon alapuló értékeiket. A közösségi és egyéni
értékek (érdekek) ütközhetnek; ez esetben a korrekt településirányítás az el őbbieket
részesíti el őnyben. Miközben tehát egyénenként (kisebb-nagyobb társadalmi
csoportonként) sajátos marad a modell szintjei közötti kapcsolat min ősége, a közös
magatartásszabályok e körben a vertikális viszonyokat homogenizálják (kedvez ő
esetben, vagyis, ha a szabályok megtartása mindenkire egyformán kötelez ő).
Ugyanakkor ezeken keresztül normalizálható a viszony a települési társadalom és
természeti környezete között (ésszer ű területhasználat el őírásával, az egyéni
károkozás lehetőségének mérséklésével, kiiktatásával). A közösségi eszközöknek a
település közös értékeit követ ő elosztásán keresztül növelhet ő a jövedelemtermel ő-
képesség, bővíthető az infrastruktúra és a szolgáltatások stb. A település is
szükségszerűen bekapcsolódik a területi munkamegosztásba, emellett azonban
annak nagyságától függ ően — szűkebb vagy tágabb körben — kiépülhet és
hatékonyan üzemelhet a helyi szükségleteket kielégít ő termelés, szolgáltatás. Ezen
a térségi szinten ugyancsak közvetlen és közvetett kapcsolat valósulhat meg a
természeti, a művi környezet és a társadalom között.
Településcsoportok (munkaer ő-vonzáskörzetek, kistérségek) szintjén a vertikális
kapcsolatrendszer sajátossága részint a települések többszöröz ődésében (és
mindegyik „autonóm" bels ő viszonyaiban), részint azok egymást kiegészít ő
jellegében van. Nincs kizárva a társadalom egységes (közigazgatási) szervezésének
lehetősége sem; ilyen esetekben az értékek, a preferenciák további elemekkel
egészülnek ki. Hasonló megállapítás érvényes a regionális szintre azzal az
eltéréssel, hogy abban a kistérségek többszöröz ődnek, és magasabb szint ű
funkcióhoz kötődnek a kiegészít ő jellegű vertikális viszonyok. A közigazgatási
szervezet regionális szinten is — adott térséghez köt ődö — érdekeket generál és
azokat részben preferenciák meghatározásával érvényesíti.
b) és c) A szintek (tényez ők) közötti vertikális viszonyok funkcionális és logikai
elven szervez ődnek. A funkcionális kapcsolatok legkézenfekv őbb típusa az anyagi
termelés által valósul meg, mivel az meghatározott természeti elemek (er őforrások),
művi tényezők (épületek, gépek) és társadalmi er őforrások (munkaerő) lokális
kombinációja által jön létre, többnyire szervezeti keretekbe koncentráltan. Ez a
vertikális kapcsolat egyensúlyi viszony is, mivel adott termék (termel őeszköz,
fogyasztási cikk) el őállítása a felhasznált (természeti, t őke- és humán) erőforrások
meghatározott aránya mellett lehetséges. Az optimális arányoktól való eltérés —
bizonyos keretek között — nem teszi lehetetlenné a termelést, viszont befolyásolja
Bartke István : A területi egyensúlyok
Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 25-38. p.
TÉT XV. évf. 2001 s 1 A területi egyensúlyok 33
annak hatékonyságát. A termelékenység (hatékonyság) foka tehát a modell
különböző szintjeiben megjelen ő termelési tényez ők közötti (vertikális) kapcsolatok
minőségi mutatója. A vázolt összefüggés természetesen nemcsak egy-egy termék
előállítására érvényes, hanem a szervezeti keretekben (vállalatokban) folyó
termelőtevékenységre, továbbá a település és kistérség, régió egészére, amelyekben
sok, különböző profilú és nagyságú vállalat m űködik. Így tehát a termelés
hatékonysága logikailag településenként, kistérségenként, régiónként is mérhet ő;
gyakorlatilag akkor, ha ismertek az er őforrás-ráfordítások, más oldalról az elért
illetve a piacon elismert termelési eredmények értékadatai. A területi hatékonyság
tartalma további tevékenységek bekapcsolásával gazdagítható. A gazdaságon belül
változó területi szinteken újabb egyensúlyi kapcsolatok mutathatók ki, mint pl. a
jövedelemszerzés (termelés) és -felhasználás megfelelése (hosszabb id őtávon), vagy
ennél jellemzőbb pl. a jövedelem-felhasználás, az életmód és az értékrend viszonya.
A takarékos gazdálkodás (jövedelem-felhasználás) mint meghatározott értékeket
kifejező és életmódbeli sajátosságot tükröz ő magatartás a t őkeforrások, a
beruházások növelésére hat (gyarapszik a m űvi környezet) és fellendül a gazdaság.
A nem anyagi szolgáltatások szférájában is tipikus és változó térségi kiterjedés ű
vertikális kapcsolatok definiálhatók. Településszinten ki kell emelni az alap(fokú)
ellátás megvalósítását lehet ővé tevő kapcsolatrendszert a természeti elemek egy
csoportja, a rájuk települt szolgáltató létesítmények (mint a m űvi és társadalmi
környezet összetev ői), valamint a szolgáltatást igénybe vev ő helyi társadalom
között. Egyensúlyi viszony akkor jön létre, ha az alapellátási (lakás, közm ű,
általános iskola, háziorvosi rendel ő stb.) kapacitások összhangban vannak a
lakossági igényekkel, mennyiségi és min őségi szempontból kielégítik azokat, és
nem maradnak fenn tartósan kihasználatlan kapacitások sem. A magasabb (közép-,
felső) fokú szolgáltatások csak nagyobb települések (megfelel ő számú népesség)
esetén jöhetnek létre, máskor több, kisebb település együttesen veszi igénybe a
többnyire központosan nyújtott középfokú szolgáltatásokat. Így e körben az
egyensúly vonzáskörzetekre, kistérségekre együttesen értelmezhet ő. Hasonló
térségi egyensúlyviszonyok alakulhatnak ki a munkaer ő-ellátásban is, mivel az
egyedi településeket részben munkahely-többlet és lakóhely-hiány (illetve fordított
viszonyok) jellemezhetik. Tágabb értelemben egyensúlyi kapcsolatnak fogható fel a
különböző térségi szinteken (települési, kistérségi, regionális szinten) m űködő
közigazgatási szervezetek által képviselt értékek, preferenciák és a lakosság
hagyományai, életmódja, a gazdaság fejlesztési lehet őségei, a természeti környezet
állapota stb. közötti viszony. Egyensúlyról akkor beszélhetünk, ha az el őbbiek
(vagyis az irányítási preferenciák) összhangban vannak az utóbbi adottságokkal.
Fontos egyensúlyi tényező a közösségi fejlesztési elgondolások és a rendelkezésre
álló anyagi (pénzügyi) eszközök viszonya is.
Bartke István : A területi egyensúlyok
Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 25-38. p.
34 Bartke István TÉT XV. évf. 2001 s 1
d) és e) A modell szintjeinek már említett eltérő horizontális kiterjedése miatt
elméletileg előfordulhat a tényez ők bármilyen, egyensúlyt vagy
egyensúlytalanságot hordozó lokális kombinációja. Egyensúlytalanság ellen hat a
hosszú távú „szerves" fejl ődés, a vertikális kapcsolatok logikai és funkcionális
meghatározottsága az egyes tényez ők közötti szoros kölcsönhatások miatt.
Valamely térség hosszú történelmi id őszak alatti töretlen fejl ődése esetén vertikális
egyensúlyi állapot alakul ki és marad fenn mindaddig, amíg valamely küls ő
beavatkozás nem térít el a „spontán" folyamatoktól, nem torzítja a tényez ők közötti
kapcsolatokat. Egyensúlytalanságot okozhat voluntarista társadalompolitika,
önkényesen és adminisztratív módon megszabott, a területi adottságokat figyelmen
kívül hagyó vagy éppen er ő szakosan megváltoztatni kívánó preferenciarendszer, de
nemzetközi hatalmi kényszer is (országterületek átszabása stb.). A vertikális
egyensúlyi állapot (a tartalmilag és kiterjedésben megfelel ő területi egységekre
értelmezve) többek között azt jelenti, hogy a gazdaság fejlettsége, a népesség
életminő sége összhangban van a természeti és társadalmi feltételekkel, a m űvi
környezet fejlettségével, más közelítésben pedig az adott térség társadalmának
eszmei meggyőző désével, értékrendjével és életmódjával stb. Egy oldalról tehát a
feltárt területi egyensúlyhiányokból kiindulva levezethet ők a regionális politika céljai .
A társadalmak általános törekvéseire alapozva a vertikális egyensúlyviszonyok
centrumát az életmin őség jelenti, az anyagi és a szellemi tényez ők közötti
összhang vagy annak hiánya az említett szempontból min ősíthető. Más oldalról
viszont az életmin őség anyagi összetev őjét, az életszínvonalat tekintve módosul a
kép. Az utóbbi kategória a termelés és szolgáltatás eredményének (a jövedelemnek),
valamint a népesség számának és szerkezetének — els ő közelítésben — mennyiségi
viszonya földrajzi pontonként, illetve különféle térségenként. A modell harmadik és
negyedik szintjének (tényez őjének) kapcsolatában gyökerezik. Az életmin őségre
azonban ezeken túl más tényez ők is hatnak, amelyek er ősségét illetően fontos az
adott társadalom értékfelfogása. Lehetnek olyan (területi) társadalmi csoportok,
amelyek többre becsülik a szabadid ő , mint az anyagi javak mennyiségének
(jövedelmüknek) a növekedését; alternatívaként szembeállítható egymással a
természeti környezet nagyobb tisztasága, vagy az anyagi fogyasztás többlete stb.
Történelmi tapasztalat, hogy miközben a tényez ők közötti vertikális egyensúly
általánosan megvalósul, jelent ős horizontális különbségek maradhatnak fenn, vagy
jöhetnek létre az életszínvonalban. Természetesen az életmin őségben is, de korábbi
gondolatmenetünknek megfelel ő en az a gazdasági feltételek mellett egyéb
tényezőktő l is függ, olyanoktól, amelyek egy-egy földrajzi pont vagy terület
népességének elidegeníthetetlen és nem homogenizálható tulajdonsága, ezért
„külső " befolyás alá nem vonhatók. Visszatérve az életszínvonal horizontális
különbségére és azok változására, fő okként a műszaki fejl ődés és azzal
párhuzamosan a társadalmi viszonyok átalakulása emelhet ő ki. Az ipari forradalom,
Bartke István : A területi egyensúlyok
Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 25-38. p.
TÉT XV. évf. 2001 s 1 A területi egyensúlyok 35
majd később a tercier szektor arányának növekedése gyökeresen átrendezte a
gazdasági fejl ő dés térségi szféráit, azonban nemcsak a horizontális (strukturális,
jövedelmi stb.) különbségeket tette kirívókká, hanem felborította a vertikális térségi
egyensúlyokat is. A folyamat tehát nemcsak a gazdasági és népességi viszonyok
horizontális átalakulásával járt együtt, hanem a korábbi társadalmi (falusi)
közösségek felbomlásával; a korábbi életmód és értékrend területi struktúrája is
megváltozott, módosult a természeti környezet és a gazdaság térségi viszonya stb.
A tényezők horizontális átalakulását követve csak id őbeli késéssel kezdődik meg a
vertikális kapcsolatok újrarendez ődése, az új egyensúlyi állapot felé vezet ő
folyamatok megjelenése.
A területfejlesztés (mint a regionális folyamatokba való társadalmi beavatkozás)
céljai abból is eredeztethetők, hogy a társadalom a vertikális egyensúly
helyreállításának melyik lehetséges módját tartja alkalmazandónak. Ezek közül a
gazdasági fejlettség területek közötti közelítése csak az egyik lehetséges megoldás
(amely az elszivárgó erőforrások visszapótlását mozdítja el ő a hátrányos helyzet ű
térségekre). Az ilyen törekvések a gyakorlatban eddig kevés sikerrel jártak (Stöhr-
Tödling 1977), nem beszélve a rendszerváltáson átesett országokról, ahol az okok
igen összetettek. Kivételekt ől eltekintve csak logikai lehet őség az egyensúly
helyreállításának „negatív" módja, amely nem avatkozik be a spontán
folyamatokba. Legkedvez őbb megoldás az „endogén" fejl ődés (Rechnitzer 1995)
elő mozdítása, amelynek tengelyében a lokális egyensúlyt megvalósító fejl ődés
áll, a helyi tényez ők kombinatív hasznosításának, az önkormányzás és
preferenciáinak el őtérbe állításával.
D Végül az a kérdés vetődik fel, hogy mely tényezők milyen típusú vertikális
kapcsolatai hozhatnak létre horizontálisan összefügg ő régiókat? Néhány ilyen
lehetőségre a különböző tartalmú egyensúlyok tárgyalása rámutatott. A tényez ők
tulajdonságai alapján a következ ő általános megállapítások tehet ők: A gazdaság a
területi munkamegosztás elmélyülése („globalizáció") miatt csak kevéssé alkalmas
erre a szerepre. Ha a gazdaságot a természeti, a m űvi környezet és a társadalom
(egyes csoportjai) lokális kombinációjának tekintjük, akkor ez utóbbiak területi
különbségei jórészt feloldódnak a gazdaság térbeni egyenl őtlenségeiben — a
társadalom anyagi életfeltételeire gyakorolt hatást tekintve. Ugyanakkor történelmileg
tartósak az eszmék, értékek és bizonyos fokig az életmód térbeni eltérései.
Horizontális kiterjedésük igazodhat az adminisztratív struktúrákhoz (Ádám 1999), de
független is lehet azoktól. Egyensúly-hiányt testesít meg, és így feszültségek forrása,
ha valamely területen az állami jog- és preferenciarendszer ütközik az ott él ő
társadalom hagyományaival, értékeivel, eszméivel. Az ilyen típusú feszültségek a
vertikális kapcsolatokat tekintve harmonikus régiók szervezésével szüntethetők meg,
amelyek esetenként átmetszik az adminisztratív határokat is.
Bartke István : A területi egyensúlyok
Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 25-38. p.
36 Bartke István TÉT XV. évf. 2001 s 1
Alkalmazási lehet őségek
Hogyan alkalmazható a regionális szerkezeti (statikus egyensúlyi) modell a
területfejlesztési politikában? Felépítéséb ől láthatóan teljesíti azt a követelményt,
hogy a regionális politika ne korlátozódjék a gazdasági szférára, mivel a nem
gazdasági, illetve a kulturális, szellemi tényez ők is hordozhatnak feszültséget
egymáshoz, illetve a gazdasági-természeti stb. tényez őkhöz mért viszonyukban.
E feszültségek a gazdasági-anyagi szférában tapasztaltakhoz hasonlóan ugyancsak
kedvezőtlenül hatnak az életminőségre.
Minőségi különbség mutatkozik a területi egyensúlyi növekedés sémája és a
regionális szerkezeti (statikus egyensúlyi) modell között. Az utóbbi nem
értelmezheti általánosan a területek közötti közelítést; a különbségek mérséklésének
lehetősége csak a modell gazdasági szférájában marad fenn továbbra is.
Nyilvánvaló, hogy a szellemi-kulturális körre ez a folyamat nem vihet ő át; a
különböző térségek szellemi kultúrája között a felszínen ugyan megnyilvánulhat
bizonyos homogenizálódás, erősen kérdéses azonban, hogy ez fundamentálisan
befolyásolhatja-e az eszméket, értékrendeket.
Számításba kell továbbá venni a kulturális tényez ők lehetséges visszahatását a
gazdaságra, amelyek esetleg a fejl ődést gátolják. Kérdés, hogy ilyen esetekben
megállja-e a helyét a gazdasági területi különbségek mérséklésére irányuló
törekvés a regionális politika részér ől. Szélesebb perspektívában vizsgálva tehát
megdőlhet a térségek közötti anyagi, gazdasági (életszínvonalbeli) különbségek
mérséklésének általános elve; ez a preferencia csak meghatározott kulturális
homogenitás mellett alkalmazható.
Viszonylag kisebb, etnikailag, kulturálisan kevéssé tagolt területek, országok
viszonylatában a két modell közötti ellentmondás kevésbé élez ődik ki, mint olyan,
általában nagyobb térségek esetében, amelyeken eltér ő eszmék, értékek, hagyományok,
összefoglalóan kultúrák egymás mellett léteznek. Ez utóbbira jó példa az Európai Unió,
mint gazdaságilag egységes, illetve egységesül ő nagytér. Szellemi kultúrája azonban
kevésbé tekinthető egységesnek, jóllehet a jelenlegi unióhoz tartozó társadalmak
értékrendje egyaránt a zsidó-keresztény (keresztyén) eszmeiség alapján fejl ődött ki.
Ugyanakkor a kereszténység sem egységes eszmei háttér, mélyebb elemzést igényelne
annak feltárása, hogy a kulturális különbségek befolyásolják-e az egyes országok unióba
illeszkedését. A probléma súlya nőhet az Európai Unió hosszabb távon várható
bővítésével, amelynek révén fokozódhat az értékrendek diverzitása, különösen, ha
csatlakozásra iszlám eszmeiség ű országokat is számításba vesznek.
Végül szólnunk kell a „régiók Európája" jelszóval fémjelzett törekvés és a
regionális szerkezeti (statikus egyensúlyi) modell lehetséges kapcsolatáról. Magától
értetődik, hogy a korábban körvonalazott, funkcionálisnak nevezett régiók
oszthatnák fel a gazdasági nagyteret, azaz olyan területi egységek képz ődnének,
amelyeken belül harmonikus viszony van a tényez ők között, vagy az ilyen
Bartke István : A területi egyensúlyok
Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 25-38. p.
TÉT XV. évf. 2001 s 1 A területi egyensúlyok 37
kapcsolat megteremthet ő az eszmék, értékek, életmód, gazdaság, társadalom, a
művi és a természeti környezet között. Ez a felosztás országhatárokat metszene át,
korrigálná a hatalmi-politikai struktúra által okozott torzulásokat. Ugyanakkor
megvetné az Európai Unió harmonikus területi fejl ődésének alapjait. A kulturális
tényező k szerepe fokozódnék, az értékrend és az életmin őség fogalma szorosabb
kapcsolatba kerülhetnek, az új modell alkalmazása ösztönözhetné az uniós
területfejlesztési politika újragondolását is.
A régiók Európája akkor mű ködnék hatékonyan, ha a nevezett elvek szerinti
regionalizálás együtt járna a hatalom decentralizációjával, az államhatárok
szerepének háttérbe szorulásával, annak mintegy társadalmi-gazdasági alapját
képezve. A megvalósítással szembeni várható er ős ellenállás a mára
anakronisztikussá vált „nemzetállami" gondolatban gyökerezik. Hosszabb id őtávon
azonban a „régiók Európájának" aligha van alternatívája. A hatalom regionalizálása
lehetővé tenné — miként azt Segesváry Victor, volt ENSZ tanácsadó a
Népszabadságnak adott interjújában kifejti — a „populista" demokráciáról a
„republikánus" demokráciára való áttérést, amelynek hátterét az érintett társadalmi
csoport közös értékrendje adja.
Irodalom
Ádám A. (1999) A közigazgatás értékkötöttsége az alkotmányos jogállamban. — Tér és Társadalom. 3.
19-36.o.
Bartke I. (1972) A tervezés kiinduló feltételei. Területi tervezés, tanácsi tervezés. — Kulcsár V. (szerk.),
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 91-108.o.
Bartke I. (1994) A területi (gazdasági) fejl ődés társadalmi hajtóerői és állami szabályozása. — Tér és
Társadalom. 3-4. 1-22.o.
Bartke I. (1999) A globalizáció regionális vetületei. — Tér és Társadalom. 4. 1-16.o.
Enyedi Gy. (1972) A társadalom és földrajzi környezete. — Földrajzi Közlemények. 4. 293-301.o.
Enyedi Gy. (1994) Fenntartható fejl ődés — mit kell fenntartani? — Magyar Tudomány. 10.1151-1160.o.
Enyedi Gy. (1996) Regionális folyamatok Magyarországon. Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület,
Budapest.
Hajdú Z. (1995) A területfejlesztés problémakörének történelmi áttekintése. Területfejlesztés. — Bartke I.
(szerk.), ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. Egyetemi jegyzet. 168-186.o.
Horváth Gy. (1998) Európai regionális politika. Dialog Campus Kiadó, Budapest—Pécs.
Monori M. A.—Tillmann J. A. (2000) A globalizáció másik arca. Interjú Segesváry Victor volt ENSZ
tanácsadóval a kultúrák párbeszédéröl — Népszabadság. szeptember 16.
Rechnitzer J. (1993) Szétszakadás vagy felzárkózás. MTA Regionális Kutatások Központja, Gy őr.
Rechnitzer J. (1995) A területfejlesztés stratégiai alternatívái. Területfejlesztés. — Bartke I. (szerk.),
ELTE Eötvös Kiadó, Budapest. Egyetemi jegyzet. 107-134.o.
Segesvary, V. (2000) Inter-Civilizational Relations and the Destiny of the West. University Press of
America, New York—Oxford.
Stöhr, W.—Tödling, F. (1977) Spatial Equity — Some Anti-Theses to Current Regional Development
Strategy. — Papers of the RSA. Vol. 38. 33-54.o.
Sztálin I. V. (1951) Előadói beszéd a párt soronlev ő feladatairól a nemzeti kérdés terén, az Oroszországi
Kommunista (bolsevik) Párt X. kongresszusán (1921. március 8-16.) — Művei. V. kötet. Szikra kiadás,
Budapest. 35-47.o.
Bartke István : A területi egyensúlyok
Tér és Társadalom 15. évf. 2001/1. 25-38. p.
38 Bartke István TÉT XV. évf. 2001 s 1
SPATIAL BALANCES
ISTVÁN BARTKE
The promotion of a balanced spatial development is usually considered as the main task of
regional development policy. To realise it, social intervention to the spontaneous regional
processes is thought to be possible, moreover necessary even in market economy. The
equalisation between territories is arising often however it is an effort of simplifying. By way
of introduction we must make it absolutely clear that there is a qualitative difference between
the social promotion of regional balanced growth and the equalisation of spatial disparity.
We can not use these two expressions as synonyms.